Régen tervben volt, hogy Herkulesfürdőtől végig kellene menni a Kárpátok gerincén Petrozsényig. Most ez Cârnicig sikerült, mert a Buta-hágónál kezdtünk kifutni az időből, és a herkulesfürdői szakaszból kiindulva lehet, hogy hosszabb idő megtenni az utat olyan helyeken, ahol kevesen járnak, és akad némi bózot. 100 km, 6000 méter szint és 12 nap lett a vége, a szakaszok 6 és 17 km között alakultak.
Herkulesfürdőre vonattal
Az autózás helyett a tömegközlekedést választottuk. Nagy előnye, hogy az idegbajos forgalmat megússza az ember, nem kell aggódni az autó miatt, ami áll valahol 2 hétig, és nem kell visszajutni valahogy hozzá. Macerásabb lett volna visszakeveredni Herkulesfürdőre, mint egyenesen hazamenni. Közben rájöttünk, hogy a tömegközlekedés más túrakezdő pontokat is jelent, és esetenként jóval több szabadságot ad.
Szeptember 28-án a legelső szegedi vonattal indultunk el Békéscsabára, mert a MÁV-ban nem bízunk és inkább 2 és fél órát elvagyunk Békéscsabán, minthogy lekéssük a Traianus IC-t. Békéscsabán az állomás közelében van a nagyszerű Előre kétbalkezes presszó, ahol el lehet ütni az időt kávéval, sörrel, vodkával. A vonat pontosan érkezett, csak az a kocsi, amire megvettem a helyjegyeket, nem közlekedett. Mint kiderült, ilyenkor le lehet ülni bárhova, ahol van szabad hely. Szerencsére ez nem a müncheni railjet volt. Lőkösházán gyorsan lezavarták a határellenőrzést. Itt 45 percet áll a vonat. A román oldalon Kürtösön ellenőriznek és cserélik ki a mozdonyt. Aztán indul a hosszú cammogás Herkulesfürdőre. A vonat lassú, de pontos. Mint kiderült, ez Bukarest felől nem igaz, de ez hazafelé volt érdekes. A román vasútnak utánaolvastam, ebből kiderült, hogy van lejebb is, mint a MÁV, de az utóbbi években a CFR-nél beindultak a fejlesztések. Ennek láttuk nyomát, meg láttuk a monarchia korabeli infrastruktúra maradványát is. Néhány év múlva működhet rendesen a vonatközlekedés Romániában.
Herkulesfürdőre beértünk 17:58-kor. A gerincre vezető út elején van a Vasi XL panzió, itt aludtunk első éjszaka, hogy ne kelljen sátrat állítani. Valamint a legközelebbi kemping az állomástól 15 perc séta… Ami alapvetően nem probléma, de ezt a főút szélén kellett volna megtenni, ami annyira már nem vonzó a balesetveszély miatt. Az időjárásjelentés ekkora már vasárnapra esőt írt. Valószínűleg, ha esőben kell sátrat bontani, inkább később indulunk, ha már elállt.
Bózotharc Herkulesfürdő felett
Sejtettük, hogy a piros jelzésen nem járnak sokan, de a helyzet rosszabb, mint amit képzeltünk. Esőben indultunk el, a poncsókat erre találták ki. Az első 6 km-en jól haladtunk, követhető volt az ösvény, néha volt egy kis elkavarodás, kidőlt fa kerülgetés. Az eső is lassan elállt. Megtettük az első 6 km-t, élértük a Poiana cu Peri nevezetű fás rétet. Vagyis inkább bokrokkal benőtt rétet. Itt csatlakozik be a piros háromszög jelzés, amin kicsit lejebb elméletben megtalálható az Elisabeta-forrás. Térképen jelölt, neve is van, csak működik… Gondoltuk mi. A valóságban évek óta száraz lehet, csak az látszik, hogy valaha víz mosta ki magának a medret. A Poiana Lungáig spórolunk a vízzel… De az még legalább 14 km.
Folytattuk utunkat az erdőben, ahol jelzések voltak, ösvény nem igazán. A réten lévő dózerút maradványa se volt jobb, ott a szederindákkal kellett volna közelharcot folytatni. Elértünk egy házat a semmi közepén, körülnéztünk, hogy esetleg valahol mellette akadhat-e forrás, de semmi. Mentünk tovább a Culmea Mare felé épp jobbá vált az út, de csak azért, hogy egy keskeny, bokros és harántolós szakaszon kössünk ki. Rövid volt, de annál rondább. Végül elértük a sárga háromszög kereszteződést, itt a Hétforráshoz lehet lejutni. A Culmea Mare a gerinc és egy 928 méteres csúcs neve. Ez az első 900 méteres csúcs. Reméltük, hogy kevesebb lesz a bózot és több az erdő. Naivak voltunk… A Poiana Cicilovete előtt a gerinc alatt kell harántolni egy olyan ösvényen, amit már szinte benőtt a vadrózsa és mindenféle más növény. Nem lehetett több 5-600 méternél ez a kifejezetten gusztustalan szakasz. Nagyon fontos, hogy rajtunk 20 kg-s, nagyméretű hátizsákok voltak, valószínűleg kicsi hátizsákkal jobban lehetett volna boldogulni. A Gregoryk szerencsére nem gyenge anyagból készültek, és a vászoningem se sérült, pedig egyszer úgy kellett kiműteni a rózsabokorból. Közben leszállt a köd… Pedig a Cicilovete rétről szép a kilátás, 1143 méteren van és pont a szemben lévő mészkősziklás vonulatra lehet látni. Úgy döntöttünk, ennyi elég volt, másnapig kibírjuk Poiana Lungáig és víz nélkül, úgyis sötétedik, köd van és csepereg az eső. Jó döntés volt, mint másnap kiderült.
A helyzet romlik
A Cicilovete rét reggel is ködös volt. Elindultunk, szinte azonnal rosszfele, de időben észrevettük, hogy a piros keresztet találtuk meg, ami lemegy a Szeles-vízeséshez. Utána keringtünk… Fogalmam sincs, hogy mennyit, mire megtaláltuk az utat. Miután irányba álltunk egy szép őserdőben, nagy reményekkel és boldogan sétáltunk… Egészen addig, amíg nem jött megint egy harántolás sarjerdőben. Néha láttuk a Poiana Lungát, hogy azt képzeljük, hogy közel van. Aztán még több bózot és sarjerdő, kidőlt fa. Amikor úgy tűnt, nem lehet még rosszabb, a jelzés egy sziklára akart felvinni egy párkányon, aminek az oldalából kinőtt egy kis fa. Látszott, hogy ha még a párkányon fel is megyünk, a fa és a szikla között már nem fér át a hátizsák. Elmentünk a sziklás rész alatt, remélve, hogy valahogy és valamikor visszajutunk az útra… vagyis a jelzésekhez. Sikerült ezt kivitelezni és amikor ez sikerült, egy éles sziklatarajon vonultunk. Két oldalt meredek hegyoldal fákkal. Eddigre már rég elegünk volt az erdőből, és amikor elértül a Cicilovete-csúcsot és villámgyorsan leereszkedtünk a Poiana Lunga szélére, megfogadtuk, hogy középhegység jellegű erdőbe nem megyünk gerinctúrázni többet. Pont elég a völgyeken feljönni. Akit esetleg érdekel ez a szakasz csipkedje magát, mert hamarosan tényleg járhatatlanná válik. A jelenleg jelölt útvonalban volna lehetőség, ha volna tömegközlekedés a völgyben, amivel lehet körtúrákat tervezni. A mellékgerinceken, völgyekben felmenni a főgerincre, és lemenni egy vagy két gerinccel vagy völggyel arébb, ahonnan busszal vissza lehet menni autóhoz, szálláshoz.
Szél a Poiana Lungán
A Poiana Lungán a térkép forrást jelölt. Ennek ellenére volt B tervünk, lemegyünk a Dumbrava glamping felé, annak a közelében két helyen is bővízű és állandó forrás volt. Szerencsére a forrás működött… Csepegett. Időbe telt tölteni. Úgy döntöttünk, nem megyünk tovább, ez az erdei 6 km eléggé leamortizált minket. Az sem utolsó szempont volt, hogy a Biliana, Zascol és Arjana felhőben állt. Letáboroztunk kényelmes helyen. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez akár végzetessé is válhatott volna a túrára nézve, ha nem a megfelelő sátrat választjuk.
Végre volt víz és a vízzel készült ételeket is meg tudtuk csinálni, mert előző nap kissé deficitben volt kcal-ra és hidratációra nézve is. Korán szerettünk volna kelni, így hamar elaludtunk. Éjfélkor indulhatott a műsor vagy kicsivel utána. A szél egyre erősebben és változó irányokból taszigálta a sátrat. Hajnalban lehetett a legrosszabb, éber szundikálásba ment át az alvás. Hangja is volt a szélnek és megfektette a sátrat. Délelőtt sem tudtunk mozdulni, ilyen széllökésekkel nem kockáztattuk a sátorbontást. Amikor már csökkent az ereje, akkor pakoltunk össze. Az egyik rúd nem úszta meg, elferdült, de a gyári javítókészlettel használható maradt. Nem tudom, mi lett volna, ha gyengébb a sátor. Olyan 100-120-as lökéseket becsültünk.
Zascol
Rengeteg lehetőség volna arra, hogy az Arjanán keresztül menjen a turistaút, és ne a Zascolon… Mégis a piros sávot – ami egyben az E8-as hosszútávú európai turistaút – a Zascol csipkés mészkőgerincén vezették végig. A Poiana Lungán nincs figyelmeztetés és a térképeken sincs felkiáltójel vagy halálfej, pedig nem ártana…
A Poiana Lungáról tudtuk, hogy sokat kell felfelé menni, és későn indultunk, arra számítottunk, hogy a Ciumerna-hágóig jutunk. Ez így is lett, csak arra nem számítottunk, hogy közben sziklát is kell mászni a nehéz hátizsákokkal erős szélben. A Bilianára egy darabig szélárnyékban mentünk, utána kaptuk az erős szelet. A Zascolt egyre közelebbről láthattuk, és lentről úgy látszott, hogy a sziklás gerincet akár alulról vagy a túloldalról is kerülheti az ösvény. A sziklatömb alatt kapaszkodott felfelé az ösvény, aztán egy kis áthajlással szenvedtünk meg, mielőtt elértük a tetejét. Nehéz lett volna visszafordulni emiatt. Mikor felértünk a gerinc tetejére, akkor láttuk meg, hogy át kell mászni kis csipkés tornyocskákat, amikben nitt van, de drót nincs. Legalább az lehetett volna… Fentről nem is látszott, hány fel és le van ebben az útban. A szél miatt voltak nehéz pillanatok, lehet, hogy szélmentes időben nem tűnt volna ez akkora problémának. Végül sikerült felmászni a Zascolra… Ha visszafelé csináljuk a túrát, biztos, hogy fordulunk vissza innen.
A Cerbulon át a Prislop-hágóba gyorsan leértünk. A hágóban van esztena, de most nyoma se volt a kutyáknak és a birkáknak. Reméltük, nem azért, mert nincs víz az itatóban. Szerencsére bőven volt víz. A terv szerint a Ciumerna-hágó közelében sátraztunk le.
Vízkeresés
A következő nap sem a tervek szerint alakult. A Ciumerna-hágó közelében lévő itatónál a víz alig csepegett, sok időbe telt megtölteni a kulacsokat. Nem sok jót ígért ez a vízhozam a következő szakaszra. Legközelebb viszünk valamilyen víztisztítót, mert ha van nálunk, akkor közvetlenül a vályúból is merünk inni. A Zglivit hegyes csúcsát gyorsan meghódítottuk és Zglivarra is felküzdöttük magunkat. A kettő között egy mély hágó található, és a Zglivar emelkedője nem adja könnyen magát, viszont utána egy szép, hosszú és látványos gerincszakasz következik, ami a Vlascul Micben végződik. A Vlascul Mare jön utána, ami furcsa módon alacsonnyabb, mint a Mic. Lehet, hogy azért Mare, mert utána egy hosszú, hullámzó és zsombékos rész következik, amit még lehet, hogy a birkák is unnak, ha erre járnak. Ettől az unalomtól a Boldoveniben végződő látványosabb szakasz menti meg a turistákat és a birkákat.
Mielőtt a Boldovenire vezető gerincet elkezdenénk, lehet vizet találni… Most nem ment a forrás. Itt dönteni kellett, hogy merre tovább, mert azt a térkép alapján már tudtuk, hogy a következő vízvételi lehetőség a gerinc közelében a Cailor és a Dobri között van. Visszafelé a Ciumerna-hágónál, ha még egyáltalán csepeg onnan a víz. Végül mentünk előre a Boldovenire. Legrosszabb esetben lemegyünk valamelyik völgybe egy esztenához.
A Boldoveniről láttuk, hogy merre megy a gerinc tovább. A Babei, Bandiloiu, Cailor és Dobri… A Cailor és Dobri közötti hágó és vízmosás. Láttuk, hogy emberek is mozognak a gerincen. Velük találkoztunk. Öt német volt, kiderült, hogy bőven van víz a Cailor melett. Tudomásul vettük, hogy ezen a napon addig megyünk, ameddig tudunk, minél közelebb kell jutnunk a vízhez. A Bandiloiu oldalában kezdtünk fáradni… a Cailor mellett jártunk, amikor már ment le a nap, kezdett sötétedni, és egyre nehezebb lett járni. Úgy döntöttünk, ideje lesátrazni, majd reggel lesz víz, ami nálunk van, elég. Nagyjából 17 km-t mentünk, ami nagy zsákkal, gerincen nem épp kényelmes táv.
Át a Godjánba
Másnap reggel lett víz és olyan kaja, amihez víz kell. Meglepő módon nem lepusztulva ébredtünk. Arra számítottam, hogy már reggel minden bajunk lesz, de ehhez képest egész frissen indultunk. A Dobri egy rövid mászás volt, a csúcs lapos és sziklák vannak rajta, alaposan körbesétáltuk. Láttunk alattunk az Olenalor-nyerget, ami elválasztja a Cserna-havasokat a Godjántól. A nyeregből lassú, lusta emelkedés következik az Olanelor oldalára, utána a Seș völgye következik. Az aktív legeltetés miatt itt leginkább quad nyomvonalon lehetett haladni. Sokat jelentett ez időben, mert mire a Seș patak látótávolságba került, elkezdett esni. A Dobrin frissített időjárásjelentésből megtudtuk, hogy másnap 20 mm feletti eső és erős szél várható. Az esőt már meg is kaptuk, a szél iránt nem mutattunk érdeklődést, ezért eleve úgy terveztünk, hogy a másnapot a patak mellett sátorozva töltjük. Az első lehetőségnél letértünk a patakhoz és sátrat állítottunk. A következő napon nagyon esett, a szél nem piszkálódott, mert elég mélyen voltunk a gerinc alatt. Késő délután elállt az eső, tettünk egy kört a sátor körül. Kinéztünk a Cserna felé egy völgybe, aztán az Olanelor előtti felhőjárás nyújtott izgalmas látványt, amit egy nagyon színes naplemente zárt. Másnapra a Godján átmászását és a Scărișoara-tónál sátrazást terveztük. A következő posztban a Godjánról lesz szó.
