Másnap irány a Kis-Retyezát – a Vaskapun keresztül
Kivételesen nem a Vaskapu-hágót céloztuk meg, ami Várhely előtt van, hanem a Vaskapu-szorost. Herkulesfürdő és Campusel között van út, aminek a nagyrésze személyautóval nem igazán járható, így valahonnan meg kellett közelíteni Petrozsényt. A Vaskapu fele indultunk, hogy aztán Szörényvárnál forduljunk észak felé.
Vaskapu-szoros és a Zsil
A Duna mellett vezet az autóút a román oldalon, szerencsére nem alagutakban, így nagyon szép a kilátás a szerb oldal szikláira. Gyakran követik egymást a parkolóhelyek, meg is álltunk sokszor fotózni. Galambóc várával nagyjából szemben van egy kis stég is, meg a Vaskapu Nemzeti Parknak egy tájékoztatási pontja, ahol kaptunk térképet. Nagyobb megállót és kis túrát is tartottunk, felmentünk a Kazán-szoros egyik kilátópontjára.
Szörényvárnál hagytuk el a Dunát, elindultunk a Kárpátok felé. Zsilvásárhely és Petrozsény között a Zsil sziklák között tört utat magának, így itt is egy érdekes szakasz következett a szűk, sziklákkal övezett folyóvölgyben. Itt már nem álltunk meg, mert találkoznunk kellett a csapat másik felével, de elhatároztuk, hogy visszajövünk. Erre kicsit hamarabb került sor, mint gondoltuk.
Szkorota-völgyön fel
A terv az volt, hogy a Szkorota-völgyön felmegyünk, és az esztena után a pásztorösvényt követve a Dréksán-hágónál megyünk fel a gerincre, onnan a Peleaga-rétre, ahol sátrazunk. Másnap megnézzük, mi a helyzet a Bukura-tónál, és ha tudunk, akkor felmegyünk a Peleagára.
A terv első felét tökéletesen kiviteleztük, még a Szkorota-csúcsra is feljutottunk. Hóból több volt, mint amire a két évvel ezelőtti tapasztalatok alapján számítottunk. Ez nem lett volna baj, ha nem kapunk egy nagy vihart a gerincen, ahol már csak előre tudtunk menni a Buta-hágó fele. A veszélyt növelte, hogy egybefüggő, nagy hómezők voltak, néhány helyen csak a szerencsés választáson múlt, hogy megtaláltuk az utat törpefenyvesen keresztül.
A hágótól lejjebb álltunk meg, ahol az SFI Nutritiontól kipróbálásra kapott, nagyobbik adag géleket megettük Rékával, mert a többiek úgy látták, hogy kifogytunk az energiából, és még legalább egy órát kell menni lefele. Határozottan jobban éreztük magunkat, és a többiek is megnyugodtak, hogy rendben le tudunk érni a szakadó esőben. Lefelé néhol hófoltok nehezítették a haladást.
Lecsapott a vihar
A parkolóhoz érve felfedeztük, hogy van ott egy kisház. Valahol már láttam a fényképét korábban, de nem számoltunk vele, hogy ott lesz. Nagyon örültünk, hogy végre tető van a fejünk felett, és nem kell sátrat állítani. A fiúk vállalták, hogy elmennek vízért a patak túloldalára, a salvamont ház melletti forráshoz. Vizet hoztak, meg a hírt, hogy nincs híd, a patakból tudtak tölteni. Másnapi túrát már úgyis lefújtuk, annak reményében, hogy valamennyit tudunk száradni.
Aludni akartunk már, amikor kopogást hallottunk. Így az éjszaka és a vihar közepén ez elsőre valószínűtlennek tűnt, másodjára pedig egy horrorfilmbe illő jelenet kezdetének. Végülis kinéztünk, és kiderült, hogy hárman érkeztek terepjáróval vihart nézni. Azt mondták, gyalog biztosan játható a Nagy-Lepusnyik völgye, és nem olyan veszélyes, mint a gerinc. Kaptunk tőlük almát, banánt és sört. Ezért hittük el másnap reggel, hogy ott jártak.
Reggel sütött a nap, ki is raktunk mindent száradni, és kipihentünk az előző napot. Úgy döntöttünk, hogy megkockáztatjuk a Buta-hágón átkelést, amíg átérünk reggel, csak nem lesz vihar.
Másnap korán indultunk, viszont kiderült, hogy a Buta-hágó még tele van hóval, ami olvad, valószínűleg lavinaként érnénk a völgybe, ami nem egészséges. Azt is megállapítottuk, hogy a két évvel ezelőtti látványhoz képest sokkal havasabbak a hegyek. Végül visszamentünk a Lespusnyik völgyébe.
A Lepusnyik-völgyén át
A völgy régen járható volt személyautóval, ez a helyzet kb. 3 éve változott meg. A Dréksán-patak elvitte a hídját, a Lepusnyik új medret talált magának az úton. Azóta terepjáróval lehetséges bejutni a Peleaga-rétre, bár a kockázata megvan annak, hogy a jármű ott marad egy darabig. Két lábon sokkal könnyebb dolga van az embernek.
Mentünk a völgyben, átjutottunk a Dréksán-patakon Kerülgettük a Lepusnyikot, ahol kiöntött. Végül nem lehetett tovább kerülgetni, mert a hegyoldalig állt a víz, fák pedig kidöntve. Némi felderítés után kiderült, hogy át tudunk menni, a víz térdig ér, és sodrás sincs. Mióta a terepjárósok fenn voltak, leesett annyi eső és leolvadt annyi hó, hogy a Lepusnyik kitöltse a rendelkezésére álló helyet.
Nem sokkal később, hogy ezt a vizes részt elhagytuk, jött az eső. A gerinceken valószínűleg kellemetlenebb lett volna… A Sztenuletye menedékházig jutottunk, mire elállt. itt már egymást győzködtük, hogy nincs messze a Rotunda, addig ma el tudunk jutni. Úgyhogy mentünk a Rotunda fele, innen már tényleg unalmas volt, de legalább haladtunk.
A Rotunda előtti utolsó hídon pihentünk, amikor már sokadjára játszották el a többiek a „vigyázz autó” poént. Ez kivételesen igaz volt, tényleg egy autó érkezett. Két román biológuskutató egy Dacia Dusterrel, és szerencsére jól beszéltek angolul. Megbeszéltük, hogy a Rotundánál megvárjuk őket, aztán elvisznek minket valami szálláshelyre.
Másfél óra múlva tényleg jöttek, és az egyik kutató elvitt minket a Gura Zlata Cabanához. Itt még annyit segített, hogy a cabana tulajdonosával megbeszélte, hogy fuvarra van szükségünk a Szkorota-völgy bejáratához, ahol az autóinkat hagytuk. Ezt is sikerült megoldani, másnapra meg is érkezett egy kisbusz a megbeszélt időre. Így szerencsésen végződött a kalandunk. Bár nem úgy sikerült minden, ahogy terveztük, ismét megtapasztalhattuk, hogy mindig van megoldás. A másik fontos tapasztalat, hogy az időjárás nem rutin, most már bármikor lehet bármi, el kell felejteni a régi szabályokat.